Suddenly

-  De hát, HyungWon, nem feküdhetünk egésznap az ágyban. Nyávogok férfi létemre, mire párom csak ásít egyet.
-De hát, Wonho – kezd utánzásomba, de nem bírja sokáig, hisz szinte rögtön nevetni kezd, amitől mosolyognom kell. – Szóval Wonho, igenis feküdhetünk, mivel én fáradt vagyok.
-Már tizenegy óra... lassan ebédidő, s mi még nem is reggeliztünk.
És a gyomrom majd’ kilyukad az éhségtől, teszem hozzá magamban.
-Ha éhes vagy, akkor menj, és egyél.
-Nélküled nem megyek. Inkább éhen halok.
Látom arcán, hogy megadja magát, ezért vigyorogni kezdek.
-Csak adj öt percet, aztán keljünk ki innen, és együnk. - elégedetten mosolygok rá, de ő csak lehunyja a szemeit, s magához húz, minden arckifejezés nélkül. – Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek?
-Az alvásnál is jobban?
Somolygok.
-Aludni is csak akkor jó, ha velem vagy. – akaratomon kívül is fülig ér a szám, valamint megcsókolom, s alig bírok elválni ajkaitól. – Na, elég lesz. Ne edd meg az ajkaimat. Menjünk enni.
Felül, mire én is felülök. Nézem, ahogy hibátlan testére aggatja az első pólót, gatyát, amit talál.
-Te nem öltőzöl? Tudod, hogy előbb leszek kész, mint te. – arcomra néz, de az én tekintetem továbbra is testén ragadt. – Ja, hogy engem bámulsz, az más kérdés. -kuncog egyet, mire arcára nézek, hisz ilyenkor a legjóképűbb. – De ettől csak a szemed lakik jól, szóval pattanj, s öltözz!Bólintok, miközben felállok, HyungWon pedig kisétál a szobából, mivel nem csukja be az ajtót látom, hogy a fürdőbe megy. Én szerelemmel ellentétben az egész szekrényt feltúrom azért, hogy felöltözzek. Végül egy egyszerű, szűk, fekete  farmer és egy fehér pöttyös fekete póló mellett döntök, majd HyungWon után megyek a fürdőbe. Épp a haját igazítja, mikor végig pillant rajtam.
-Nem lesz sok a fekete?
Tudom, hogy csak húzza az agyam. Minden rá van írva az arcára.
-Két dolog van, amiből sosem elég. Mutatom fel hüvelyk és mutató ujjam.
-És mi lenne az a két dolog?
-Az egyik te vagy, a másik a fekete.
-Mit is hittem?
-Fogalmam sincs.
Mosolygok rá, majd megragadom fogkefém, amire HyungWon nyom nekem fogkrémet, s fogaimat kezdem sikálni.
-Tudod, hogy ilyenkor nagyon jól nézel ki? - ölel át hátulról és a tükörből néz minket.– Tökéletes pár vagyunk. Szeretnék válaszolni neki, de fogkefével a számba nem megy, ezért kiveszem számból, majd kiöblítem azt.
-Szeretlek.
-Tudom, én is.
Megfogja a kezem, és elindul kifelé, még az utolsó pillanatban visszanyúlok leoltani a lámpát.
-És... hol fogunk enni?
Kérdezem mosolyogva.
-A kedvenc helyünkre.
-Ahol először randiztunk?
-Az nem volt randi, csak baráti találkozás. -A találkozás is randi.
-De nem voltunk szerelmesek.
-Attól még randi volt. -vigyorgok. – S én már akkor is kedveltelek.
-Mondd, mégis mióta kedvelsz?
-Az első találkozásunk óta.
-És az mikor is volt? – arcomról lefagy a mosoly a gondolattól, hogy nem emlékszik rá. – Hé, nyugi, csak vicceltem. Tisztán emlékszem, amikor letámadtál, hogy megsimogathatod-e a kutyám, pedig nem is az enyém volt, hanem anyukámé. De persze megengedtem, te meg húsz percig simogattad szerencsétlent.
-Nem volt vicces...
Motyogom.
-Ne haragudj. És ne légy szomorú, ide értünk. - mosolyog rám, miközben bemegyünk. – Mit szeretnél enni?
-Ráment..
-Ya, ne legyél ilyen, és mosolyogj Sajnálom azt a viccet!
Mosolyogni kezdek, de nem őszintén. Tényleg fájt az a vicc, de tudom, hogy sajnálja.
-Na, végre. Akkor rendelek, addig ülj le.
Kihúzza nekem a széket, s én leülök rá. Nem hiszem el, hogy bedőlt a műmosolyomnak. Fel kéne ismernie, mikor mosolygok őszintén és mikor nem. Mikor sorra kerül, úgy gondolom, nem lát, ezért gondolkozás nélkül lelépek, de pár méterrel az étteremtől már éreztem is HyungWon kezét az alkaromon.
-Wonho...haragszol rám a vicc miatt?
-Nem haragszom rád...
Mondom alig érthetően, de ő mégis érti.
-Akkor meg mi bajod? Miért mentél el?
-Mert...
Kezdek magyarázásomba, de szerencsére félbeszakít, hiszen nem tudok mit mondani.
-Mi van veled ma? Reggel nyávogsz, most azt mondod, nem haragszol, mégis elmész. Hirtelen nő lettél, és megjött a havi baj?
Hangosabban beszél az átlagnál, s összes szava a szívembe hasít.
-Sajnálom...
-Ne, most ne sajnálj semmit, csak hagyj elmenni.
-De HyungWon...
Mondom könnyekkel teli szemekkel, de ő egyszerűen elsétálni. HyungWon mindig is profi volt abból, hogy jól jöjjön ki a veszekedésekből.Haza indulok abban reménykedve, hogy majd utánam jön. Menet közben inkább leülök egy padra, és órákon keresztül bámulok ki a fejemből, azon gondolkozva, hogy pontosan miért is vesztünk össze, de azon kívül, hogy az én hibám nem jövök rá semmire. Egyszerűen csak csalódtam, hogy nem ismer annyira, hogy tudja nem tartanám viccesnek azt a poént, s mikor mosolygok szívemből. Mikor haza megyek elkeseredve tudatosul bennem, hogy HyungWon még nincs itthon, na, meg az is, hogy telefon nélkül ment el, szóval még felhívni sem tudom. Borzasztóan aggódni kezdek, hogy mi van vele, miért nincs még itt. Csak nem haragszik ennyire. Befekszem az ágyunkba, s a párnának abba a részébe nyomom a fejem, amit HyungWon használ. Még este féltizenkettőkor sincs itthon. Könnyeim, mint a folyó úgy folynak a párnára. Éjfél környékén hallom az ajtót nyílni, mire felülök, és pár pillanat múlva már látom is HyungWont magam előtt.
-Nézd, Wonho, én nagyon sajnálom.
-Hol voltál és miért nem jöttél eddig? Megőrültél?Úgy aggódtam... és kérlek, ne haragudj rám.
Sírok fel újra és újra, mire HyungWon leül mellém az ágyra, és magához ölel.
-Ne sírj, és nincs mit sajnálnod. Aggódnod sem kellett volna.. ott voltam, ahol először találkoztunk.
-De miért voltál ott eddig? Igazán haza jöhettél volna...
-Csak válaszolj nekem.
-Mire?
Törlöm meg arcomat a bal kezemmel.
-Nem mosolyogtál igazán, ugye? – csak bólogatok. – Azt hitted, nem tudom?
-Igen...
-Én csak azt hittem, ha úgy gondolod, elhiszem, akkor tényleg mosolyogni fogsz. Bocsáss meg...
-Te is bocsáss meg..
-De hiszen nincs miért.
-De nyávogtam, és csak úgy leléptem.
-Amikor nyavalyogsz aranyos vagy, az elmenésre meg megvolt az okod.
-Az életemnél is jobban szeretlek.
Csókolom meg, amit viszonoz, s közben hátra lök az ágyon, de közben tovább csókol.

Steal Yor Heart

Egész nap kissé feszengve sétálok HyungWonnal, remélem, nem tűnik fel neki, mivel miatta van. Mostanában rengetegszer hallottam tőle, hogy hiányzik neki a családja, ezért elhívtam őket a Monsta X házába, bár ma mindenki összevissza járkál, így csak HyungWon és én leszünk ott, mint barátok, mert a szülei nem tudnak rólunk. Egy építkezés mellett megyünk el, ahol épp flexszelnek, eléggé közel vagyok hozzá, HyungWon ránt arrébb.

-          - Hé, WonHo, figyelj már oda!

-          - Bocsánat…

-          - Egész nap olyan figyelmetlen vagy, de miért?

-         -  Nem vagyok figyelmetlen.

-        - Akkor szétszórt, nekem mindegy. Mi a baj?

-          - Semmi.

-        -  Ismerlek.

-         -  De nincs semmi baj.

-        -   Akkor miért vagy ilyen?

Ránt vissza ismét, mivel jelenleg az úttestre léptem le anélkül, hogy körbenéztem volna.

-        -  Csak gyere már!

Fogom meg a kezét, és húzóm magam után egészen hazáig.

-          - Van bent valami, amitől feszült vagy?

Kérdezi.

-          - Mindjárt rájössz.

Amint belépünk a házba megpillantja a szüleit, s már a nyakukba is ugrik. Boldogsággal tölt el látni, hogy ennyire örül nekik.

-          - Szóval ezért voltál ilyen, WonHo?

Lép vissza hozzám HyungWon.

-          - Hát, igen.

-        - Köszönöm!

Csókol meg, és én már lököm is el magamtól, hisz itt vannak a szülei. Amint sikerült távolságot tartania, a szemem sarkból a szüleit kezdem figyelni, akiknek szó szerint leesett az álluk. Nincs merszem még a fejemet se feléjük fordítani.

-          - HyungWon…

Motyogja az anyja.

-          - Ti együtt vagytok?

Értetlenkedik az anyukája tovább.

-        -  Miért nem szóltatok?

HyungWon apukája a hangjából ítélve mérges.

-          - Igen, együtt vagyunk.

Feleli szerelmem, de én még mindig nem merek megszólalni.

-          - Szóval mind a ketten melegek vagytok?

-         -  Igen, azok.

Egyre kellemetlenebb, hogy folyton csöndben vagyok.

-          - Miért nem szóltatok?

Mérgelődik tovább az édesapja.

-         -  Féltünk…

Jön ki végre valami hang a torkomból.

-         -  Mégis mitől? Hogy nem fogadunk el titeket?

-        -  Igen, attól.

-        -  Tudhatnátok jól, hogy nem olyanok vagyunk.

-         - Sajnáljuk!

Mondja HyungWon.

-       -   Sajnáljuk!

Ismétlem meg párom szavát.

-         - Én azt hiszem, most megyek, hármasban hagylak titeket!

Mosolygok HyungWonra és családjára.

-       -   Maradj csak velünk.

Mosolyog rám vissza az anyja.

-      -    Nem szeretnék zavarni…

-        -  Nem zavarsz.

Szólal meg ismét az apuka.

-        -  Biztosan?

-        -  Engem sose zavarsz.

Ránt vállat HyungWon.

-         -  Jó, mert elloptad a szívemet.

-         -  De csak miután te is az enyémet!

At least now...

A srácokkal röhögcsélünk a nappaliban. Két kanapé van, az egyik a televízióval szemben a másik meg mellette, de úgy, hogy derékszöget alkossanak. Bár, ha kicsit oldalra fordulsz, akkor tökéletesen látod az adást, csak néha csillan be egy kicsit. Ha nem fordulsz oldalra, szóval egyenesen nézel, akkor egy könyves polccal találod szembe magad. Igaz, mi inkább CD-ket, DVD-ket és nagyon régi kazettákat tartunk ott. A polc jelenleg nem túl rendezett, minden szanaszét hever a polc deszkáin, mivel pár napja egy kínos felvételt kerestünk KiHyunról, de persze KiHyun próbálta védeni magát, hogy már úgy sincs meg, de amikor kezdtünk egyre közelebb értünk célunkhoz, hirtelen odaugrott hozzánk, és ő is keresni kezdte, nagyobb erőbedobással, mint mi, hiszen nem akart beégni előttünk. Szerencsére a polc mellett lévő számítógép asztal, ami számítógép nélkül van, megúszta, legalább azon rend maradt. Igazából engem nem érdekel, melyik kanapén ülök, vagy merre nézek, így is, úgy is Jooheonhoz vagyok hozzábújva. A srácok szerencsére nagyon hamar megbékéltek azzal, hogy a saját nemünkhöz vonzódunk, azon belül meg pont egymáshoz. Örökre felejthetetlen marad, amikor Jooheon azt mondta, hogy ,,MinHyuk, szeretlek!”. Még mindig nem bírom felfogni, hogy szeret, ahogy azt se, hogy meleg. Már annyira nevetünk WonHo viccén, hogy néhány közülünk a földön fetrengve, hasukat szorongatva kínlódnak. Több tíz percbe telik, míg mindenki megnyugszik. Nem sokkal később érkezik egy üzenet a telefonomra a stylisttól, ez áll benne: ,,Lee MinHyuk, bárhogyan gondolkozom a hajad szörnyű! Nem tudunk velem, mit kezdeni, esetleg az egészet leborotválni, de az az ötlet gondolom, nem tetszik neked. A legjobb az lenne, ha el se jönnél a holnapi fan meetingre.” A szemeim könnybe lábadnak. Azt hittem, ha Monsta X tag leszek, akkor vége lesz annak, hogy piszkálnak, de nem. Nem hiszem el, hogy újból át kell élnem.

-         -  MinHyuk, mi a baj?

Kérdezi Jooheon, mire a többi öt srác is rögtön felkapja a fejét, és közelebb jön Jooheonhoz és hozzám.

Szipogva szerelmem kezébe nyomom a telefonom az üzenettel a képernyőn, majd kivételesen az én szobámba szaladok. Mióta együtt vagyok Jooheonnal, mindig az ő szobájába vagyok, a dolgaim kilencven százaléka is ott van, még aludni is ott szoktam, együtt a szerelmemmel. Bedőlök az ágyba, s a párnámba nyomom a fejemet. Eszembe jut a sok iskolai bántás, hogy mindenbe belekötöttek, amit csak tettem. Csinálhattam bármit, nézhettem ki bárhogy, nekik nem tetszett. Pár perc múlva hallom az ajtó nyikorgását, ahogyan kinyílik. Nem értem, miért nyikorog, aligha használja valaki.

-         -  Hé, MinHyuk!

Bár nem nézek rá, tudom, hogy Jooheon az, felismerem a hangját.

-         -  Ne foglalkozz a stylisttal!

-         -  Óvodában szekáltak, mert vékony voltam, akkor felszedtem pár kilót, iskola első évében azzal piszkáltak, hogy kövér vagyok, ezért lefogytam, de úgy meg ismét soványnak tartottak bármennyi kilogramm voltam, nem érdekelte őket, ezt csinálták nyolcadik évvégéig, csak közben már mindenért csúfoltak, mindennel bajuk volt, semmi sem tetszett nekik. Egészen a gyakornoki éveimig hallgattam mindenféle sértést, bántó szavakkal dobálóztak felém oktalanul. Gyakornokságom alatt csak olyan dolgokért kötöttek belém, ami jogos is volt. Azt hittem, nem kell elviselnem értelmetlen bántásokat, de mégis. Az emberek mikor fognak rájönni, hogy ez mennyire fáj a másiknak?

Párnámat könnyeim áztatják, hallom, ahogy Jooheon feláll, és kiviharzik. Rögtön utánamegyek. Még pont látom a kert ajtajának a csapódását, így gondolom, odament. Amint a kertbe lépek meg is pillantom. A fűn guggol sírva, mögé megyek, leguggolok én is, s hátulról átölelem.

-         -  Régebben nekem is ok nélkül hagyták el a számat fájó szavak mások szemében…

Minden szava előtt mély lélegzet vesz, én pedig egyre szorosabban ölelem.

-         -  Annyira sajnálom, hogy bántottam őket.

-         -  Megbántad?

-         -  Igen, de késve, már túl késő.

-         -  Legalább most, legalább most megbántad!

Jooheon nem felel semmit, szépen lassan elalszik a kertben guggolva, még egyszer magamhoz szorítom, majd hátára hajtom a fejem, eldőlünk, s álomba szenderülök én is.

Already Winter

JongHoonnal készülődünk a karácsonyra, úgy beszéltük meg, hogy ezt a karácsonyt együtt töltjük.

Fogja a kezem, így megyünk végig az utcákon a boltok előtt, be is megyünk az egyikbe, végig mosolygunk, boldogan szeretjük egymást. JongHoon az üzletben az arcomba dob egy sálat, nem látok semmit, nevetünk. Megfogja, ami előbb beterítette az arcomat, s nyakam köré tekeri azt, lágyan cirógatni kezdi az arcomat, ismét röhögünk. Egy nyakláncot kezdek el figyelni, oda is sétálunk hozzá.

-        - Szeretnéd?

Kérdezi ellenállhatatlanul édes vigyorral az arcán.

-        -  Dehogy.

Rázom meg a fejem, majd elindulok onnan, de JongHoon úgy tűnik, nem jön utánam.

Kimegyek a boltból, s megállok kapujában. A levegő hideg, de szép tiszta, mélyen beszívom azt, ezután kifújom, mintha új életet kezdene a tüdőm, hisz a levegő a nagy városokban mindig rossz, nem meglepő a sok tüdőbajos ember, szerencse, hogy se JongHoon, se én nem vagyok az. Végre ő is kijön a boltból, beülünk az autójába, megkérem, hogy hozzon kávét, amibe bele is egyezik. A dolgai között kezdek matatni, nem azért, mert nem bízok benne, csak érdekel miért volt még bent olyan sokáig. Meg is találom, amit kerestem: a nyaklánc, amit az áruházban úgy figyeltem. Mosolyogva nézegettem azt, amint hallom, hogy jön, valaki visszarakom oda ahonnan elvettem, azt gondolván, hogy JongHoon az, de nem. Egy sötét ruhás ember mászik be félig a kocsiba, egy fekete papírt rak szám elé és orrom alá, amitől rögtön eszméletemet vesztem, sötét minden. Amikor felébredek, nagyon sajog a fejem, körül nézek, nem tudom, hol vagyok, megpillantom JongHoont a rács másik oldalán, úgy tűnik, nincsen magánál. Felállok, és a rácshoz megyek, nem túl erősen elkezdem rángatni, ütni azt, JongHoon nevét mondogatom, egy ideig nem ébred, átsétálok a másik oldalhoz ahol egy nagy üveglap található, dörömbölni kezdek rajta, kicsit arrébb totyogok – így közelebb vagyok szerelmemhez- s így folytatom, megint az ő neve hagyja el százszor ajkaimat, nem reagál. Lekuporgok a sarokba, fülemnél lévő hajamat kezdem szorongatni, majd sikítozni kezdek, bár félelemből teszem JongHoon felriad rá és az üveghez siet, én pedig hozzá. Az üveget kezdi ütni, mint korábban én tettem, de bennem már nincs ennyi erő, könnyes szemmel figyelem, ahogy ő szemei is könnyel telnek meg és ily erőfeszítéssel próbálkozik, hogy kiszabaduljunk innen. Megjelenik egy üzenet, melyet elolvasván az üvegnek dőlök, befogom füleimet, sírni kezdek.

JongHoon őrjöngésben tör ki, szét rúg mindent, mire lábon lövik, a golyó érkezése hallatán felállok, és hátra fordulok hozzá, egyre jobban kezdek félni, ez a nap lesz a halálom napja. JongHoon többször is felnyög a fájdalomtól. A rácsot kezdem ütögetni.

-         -  Jól vagy?

Kérdezem aggodalommal és félelemmel teli hanggal, de nem kapok rá választ, újból sírásban török ki. JongHoon a rácsba kapaszkodik egyik karjával, majd ülésbe húzza magát, leguggolok.

-        -  Rendben vagyok… ne aggódj, jól vagyok!

-        -  Az előbb lőttek meg, hogy lehetnél jól?

-         - Jól vagyok.

Kőpapírollóval kell eldöntenünk ki, kapja a végzetes lövést. Tudtam, hogy ma távozok az élők sorából. JongHoon arra kér, hogy mutassak követ, s ő majd ollót, ezzel elvesztve a játékot, amiért ő megy el közülünk, nem helyeselek neki, de tekintete alapján úgy gondolja, ezt fogom tenni, de nem. Fogy az időnk, hat másodperc, öt másodperc –ez az az idő, ami maradt az életemből, ennyi időm maradt JongHoonnal – annyit mondok, "Sajnálom”, majd miközben ő ollót mutat, ujjaimat kinyújtom, mint papír, így a golyó engem talál el véget vetve életemnek.

You were my best friend

Minden reggel, amikor belép a kávézóba, ahol dolgozunk, és egymásra leltünk, mint legjobb barátok, köszönök neki, de legtöbbször meg se hallja, bár igaz elég halkan szólok.

Van, amikor köszön, vissza is köszönök neki, de nem reagál, rám se mosolyog.

HongKi egy ideje eléggé érdekes, elzárkózott, falat épített maga köré és én azon a falon kívül vagyok.

Nagyon ritkán egy téglát kivesz a falból, ilyenkor végre ismét nyit mások felé.

Már egy jó ideje idióták között vagyunk a kávézóba, akik velünk dolgoznak és, akiknek felszolgálunk.

Először még együtt voltunk ez ellen.

Együtt HongKi és JongHoon, legjobb barátok.

Egy idő után HongKi elkezdett hanyagolni engem.

Megkértem valamire, de azt felelte nincs ideje, nincs rám ideje.

Olyan dolgokkal foglalkozott a kérésem helyett, ami bántó volt számomra, úgy éreztem, fontosabb neki az internet, mint én.

Később beszéltem vele, teljesítette is a kérésemet, aminek örültem.

Egyik napon rosszabb kedvem volt, kezdett elegem lenni a létből, amit HongKi miatt elviseltem, de mivel egyre kevesebbet foglalkozik velem már nem olyan könnyű.

Mellettem állt, de ahelyett, hogy hozzám szólt volna, írt egy üzenetet azzal a kérdéssel, hogy mi a baj? Itt legalább még érdekeltem.

Egyre kevesebbet beszéltünk.

Szóltam neki, hogy bántó számomra, amit tesz.

Összevesztünk, nem csak harag volt bennem, hanem mérhetetlen csalódottság.

Ő a legjobb barátom, de most neki áll feljebb és még hozzám se szól.

Első mondata hozzám az volt, hogy vajas a szám.

Aztán megint két hét csend kettőnk között.

Okos enged, szamár szenved alapon elmondtam neki, hogy ha egyszer bocsánatot kér, képes leszek megbocsátani, mire bocsánatot is kért.

Semmi nem lett jobb, sőt még rosszabb.

Minden nap egy műmosolyt hordtam magamon, amin HongKi nem látott át, és ez fájt.

Gondoltam, ha beszélek az emberekkel, akik körülvesznek normálisan, nem foglalkozva azzal, hogy vadbarmok, akkor könnyebb lesz elviselni őket.

HongKi nem követte a példám. Az eddiginél is jobban figyelmen kívül hagyott.

Fájdalmaim voltak, de ezúttal nem csak miatta.

Tudott róla, de nem segített rajtam.

Pedig, ha valakit szeretünk, annak segítünk, és ő holtan állította, hogy szeret.

Egyre kevesebb kedvel mentem be dolgozni.

,,JongHoon” mondta ki a nevem HongKi, olyan boldogság töltött el, ami hónapokon keresztül nem.

Azt hittem, beszélni szeretne velem, hogy bevisz engem a falon belüli részbe, de nem.

Csak arra kért, hogy vigyem ki egy hölgy kávéját.

Csalódott voltam, kezdtem reménytelen lenni.

Sírtam HongKi miatt nem is egyszer, de ő nem tudott róla.

Nem is sejtette, mennyire fáj, amit tesz.

Szeretem őt, nagyon szeretem őt, de már nem érzem ezt viszont.

Zavar, hogy kihagy az életéből, többet lóg a neten, mint velem.

Többet tud a net kezelhetőségéről, mint rólam.

Az internet jobb nálam, sokkal jobb.

Időközben ráleltem egy új nagyon jó barátra, de sajnos nagyon messze lakik.

Lehet, hogy HongKinak ez fájt, de mire legjobb barátként tekintettem volna a másik félre HongKi már teljesen kizárt.

Találkoztam ezzel az új barátommal, boldog voltam, de még mindig fájt.

HongKi szíven döfött.

HongKi tönkretett.

Többet sírtam HongKi miatt, mint bármi miatt valaha.

Soha nem tudtam őszintén azt mondani, hogy minden rendben, jól vagyok, mert ez hazugság.

Mintha egy darabot tépett volna ki belőlem, amit örökre megtart, a helye örökre üres marad.

Megtanultam mást is szeretni.

De ő túl szuper… HongKi túl szuper.

HongKi tud mosolyogni.

HongKi boldog tud lenni nélkülem.

Annyira szeretem HongKit, de ő nem engem.

A főnököm megszégyenített engem mindenki előtt, HongKi is jelen volt, de mint, aki meg se hallotta.

Elvonultam.

Sírtam.

Vissza kellett mennem.

Visszamentem sírva, de HongKi hozzám se szólt.

Nem érdekeltem.

Már nem szeret.

De én nagyon is őt.

Nem kell újból a legjobb barátoknak lennünk, de szeretnék ismét a barátja lenni.