Suddenly

-  De hát, HyungWon, nem feküdhetünk egésznap az ágyban. Nyávogok férfi létemre, mire párom csak ásít egyet.
-De hát, Wonho – kezd utánzásomba, de nem bírja sokáig, hisz szinte rögtön nevetni kezd, amitől mosolyognom kell. – Szóval Wonho, igenis feküdhetünk, mivel én fáradt vagyok.
-Már tizenegy óra... lassan ebédidő, s mi még nem is reggeliztünk.
És a gyomrom majd’ kilyukad az éhségtől, teszem hozzá magamban.
-Ha éhes vagy, akkor menj, és egyél.
-Nélküled nem megyek. Inkább éhen halok.
Látom arcán, hogy megadja magát, ezért vigyorogni kezdek.
-Csak adj öt percet, aztán keljünk ki innen, és együnk. - elégedetten mosolygok rá, de ő csak lehunyja a szemeit, s magához húz, minden arckifejezés nélkül. – Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek?
-Az alvásnál is jobban?
Somolygok.
-Aludni is csak akkor jó, ha velem vagy. – akaratomon kívül is fülig ér a szám, valamint megcsókolom, s alig bírok elválni ajkaitól. – Na, elég lesz. Ne edd meg az ajkaimat. Menjünk enni.
Felül, mire én is felülök. Nézem, ahogy hibátlan testére aggatja az első pólót, gatyát, amit talál.
-Te nem öltőzöl? Tudod, hogy előbb leszek kész, mint te. – arcomra néz, de az én tekintetem továbbra is testén ragadt. – Ja, hogy engem bámulsz, az más kérdés. -kuncog egyet, mire arcára nézek, hisz ilyenkor a legjóképűbb. – De ettől csak a szemed lakik jól, szóval pattanj, s öltözz!Bólintok, miközben felállok, HyungWon pedig kisétál a szobából, mivel nem csukja be az ajtót látom, hogy a fürdőbe megy. Én szerelemmel ellentétben az egész szekrényt feltúrom azért, hogy felöltözzek. Végül egy egyszerű, szűk, fekete  farmer és egy fehér pöttyös fekete póló mellett döntök, majd HyungWon után megyek a fürdőbe. Épp a haját igazítja, mikor végig pillant rajtam.
-Nem lesz sok a fekete?
Tudom, hogy csak húzza az agyam. Minden rá van írva az arcára.
-Két dolog van, amiből sosem elég. Mutatom fel hüvelyk és mutató ujjam.
-És mi lenne az a két dolog?
-Az egyik te vagy, a másik a fekete.
-Mit is hittem?
-Fogalmam sincs.
Mosolygok rá, majd megragadom fogkefém, amire HyungWon nyom nekem fogkrémet, s fogaimat kezdem sikálni.
-Tudod, hogy ilyenkor nagyon jól nézel ki? - ölel át hátulról és a tükörből néz minket.– Tökéletes pár vagyunk. Szeretnék válaszolni neki, de fogkefével a számba nem megy, ezért kiveszem számból, majd kiöblítem azt.
-Szeretlek.
-Tudom, én is.
Megfogja a kezem, és elindul kifelé, még az utolsó pillanatban visszanyúlok leoltani a lámpát.
-És... hol fogunk enni?
Kérdezem mosolyogva.
-A kedvenc helyünkre.
-Ahol először randiztunk?
-Az nem volt randi, csak baráti találkozás. -A találkozás is randi.
-De nem voltunk szerelmesek.
-Attól még randi volt. -vigyorgok. – S én már akkor is kedveltelek.
-Mondd, mégis mióta kedvelsz?
-Az első találkozásunk óta.
-És az mikor is volt? – arcomról lefagy a mosoly a gondolattól, hogy nem emlékszik rá. – Hé, nyugi, csak vicceltem. Tisztán emlékszem, amikor letámadtál, hogy megsimogathatod-e a kutyám, pedig nem is az enyém volt, hanem anyukámé. De persze megengedtem, te meg húsz percig simogattad szerencsétlent.
-Nem volt vicces...
Motyogom.
-Ne haragudj. És ne légy szomorú, ide értünk. - mosolyog rám, miközben bemegyünk. – Mit szeretnél enni?
-Ráment..
-Ya, ne legyél ilyen, és mosolyogj Sajnálom azt a viccet!
Mosolyogni kezdek, de nem őszintén. Tényleg fájt az a vicc, de tudom, hogy sajnálja.
-Na, végre. Akkor rendelek, addig ülj le.
Kihúzza nekem a széket, s én leülök rá. Nem hiszem el, hogy bedőlt a műmosolyomnak. Fel kéne ismernie, mikor mosolygok őszintén és mikor nem. Mikor sorra kerül, úgy gondolom, nem lát, ezért gondolkozás nélkül lelépek, de pár méterrel az étteremtől már éreztem is HyungWon kezét az alkaromon.
-Wonho...haragszol rám a vicc miatt?
-Nem haragszom rád...
Mondom alig érthetően, de ő mégis érti.
-Akkor meg mi bajod? Miért mentél el?
-Mert...
Kezdek magyarázásomba, de szerencsére félbeszakít, hiszen nem tudok mit mondani.
-Mi van veled ma? Reggel nyávogsz, most azt mondod, nem haragszol, mégis elmész. Hirtelen nő lettél, és megjött a havi baj?
Hangosabban beszél az átlagnál, s összes szava a szívembe hasít.
-Sajnálom...
-Ne, most ne sajnálj semmit, csak hagyj elmenni.
-De HyungWon...
Mondom könnyekkel teli szemekkel, de ő egyszerűen elsétálni. HyungWon mindig is profi volt abból, hogy jól jöjjön ki a veszekedésekből.Haza indulok abban reménykedve, hogy majd utánam jön. Menet közben inkább leülök egy padra, és órákon keresztül bámulok ki a fejemből, azon gondolkozva, hogy pontosan miért is vesztünk össze, de azon kívül, hogy az én hibám nem jövök rá semmire. Egyszerűen csak csalódtam, hogy nem ismer annyira, hogy tudja nem tartanám viccesnek azt a poént, s mikor mosolygok szívemből. Mikor haza megyek elkeseredve tudatosul bennem, hogy HyungWon még nincs itthon, na, meg az is, hogy telefon nélkül ment el, szóval még felhívni sem tudom. Borzasztóan aggódni kezdek, hogy mi van vele, miért nincs még itt. Csak nem haragszik ennyire. Befekszem az ágyunkba, s a párnának abba a részébe nyomom a fejem, amit HyungWon használ. Még este féltizenkettőkor sincs itthon. Könnyeim, mint a folyó úgy folynak a párnára. Éjfél környékén hallom az ajtót nyílni, mire felülök, és pár pillanat múlva már látom is HyungWont magam előtt.
-Nézd, Wonho, én nagyon sajnálom.
-Hol voltál és miért nem jöttél eddig? Megőrültél?Úgy aggódtam... és kérlek, ne haragudj rám.
Sírok fel újra és újra, mire HyungWon leül mellém az ágyra, és magához ölel.
-Ne sírj, és nincs mit sajnálnod. Aggódnod sem kellett volna.. ott voltam, ahol először találkoztunk.
-De miért voltál ott eddig? Igazán haza jöhettél volna...
-Csak válaszolj nekem.
-Mire?
Törlöm meg arcomat a bal kezemmel.
-Nem mosolyogtál igazán, ugye? – csak bólogatok. – Azt hitted, nem tudom?
-Igen...
-Én csak azt hittem, ha úgy gondolod, elhiszem, akkor tényleg mosolyogni fogsz. Bocsáss meg...
-Te is bocsáss meg..
-De hiszen nincs miért.
-De nyávogtam, és csak úgy leléptem.
-Amikor nyavalyogsz aranyos vagy, az elmenésre meg megvolt az okod.
-Az életemnél is jobban szeretlek.
Csókolom meg, amit viszonoz, s közben hátra lök az ágyon, de közben tovább csókol.