Steal Yor Heart

Egész nap kissé feszengve sétálok HyungWonnal, remélem, nem tűnik fel neki, mivel miatta van. Mostanában rengetegszer hallottam tőle, hogy hiányzik neki a családja, ezért elhívtam őket a Monsta X házába, bár ma mindenki összevissza járkál, így csak HyungWon és én leszünk ott, mint barátok, mert a szülei nem tudnak rólunk. Egy építkezés mellett megyünk el, ahol épp flexszelnek, eléggé közel vagyok hozzá, HyungWon ránt arrébb.

-          - Hé, WonHo, figyelj már oda!

-          - Bocsánat…

-          - Egész nap olyan figyelmetlen vagy, de miért?

-         -  Nem vagyok figyelmetlen.

-        - Akkor szétszórt, nekem mindegy. Mi a baj?

-          - Semmi.

-        -  Ismerlek.

-         -  De nincs semmi baj.

-        -   Akkor miért vagy ilyen?

Ránt vissza ismét, mivel jelenleg az úttestre léptem le anélkül, hogy körbenéztem volna.

-        -  Csak gyere már!

Fogom meg a kezét, és húzóm magam után egészen hazáig.

-          - Van bent valami, amitől feszült vagy?

Kérdezi.

-          - Mindjárt rájössz.

Amint belépünk a házba megpillantja a szüleit, s már a nyakukba is ugrik. Boldogsággal tölt el látni, hogy ennyire örül nekik.

-          - Szóval ezért voltál ilyen, WonHo?

Lép vissza hozzám HyungWon.

-          - Hát, igen.

-        - Köszönöm!

Csókol meg, és én már lököm is el magamtól, hisz itt vannak a szülei. Amint sikerült távolságot tartania, a szemem sarkból a szüleit kezdem figyelni, akiknek szó szerint leesett az álluk. Nincs merszem még a fejemet se feléjük fordítani.

-          - HyungWon…

Motyogja az anyja.

-          - Ti együtt vagytok?

Értetlenkedik az anyukája tovább.

-        -  Miért nem szóltatok?

HyungWon apukája a hangjából ítélve mérges.

-          - Igen, együtt vagyunk.

Feleli szerelmem, de én még mindig nem merek megszólalni.

-          - Szóval mind a ketten melegek vagytok?

-         -  Igen, azok.

Egyre kellemetlenebb, hogy folyton csöndben vagyok.

-          - Miért nem szóltatok?

Mérgelődik tovább az édesapja.

-         -  Féltünk…

Jön ki végre valami hang a torkomból.

-         -  Mégis mitől? Hogy nem fogadunk el titeket?

-        -  Igen, attól.

-        -  Tudhatnátok jól, hogy nem olyanok vagyunk.

-         - Sajnáljuk!

Mondja HyungWon.

-       -   Sajnáljuk!

Ismétlem meg párom szavát.

-         - Én azt hiszem, most megyek, hármasban hagylak titeket!

Mosolygok HyungWonra és családjára.

-       -   Maradj csak velünk.

Mosolyog rám vissza az anyja.

-      -    Nem szeretnék zavarni…

-        -  Nem zavarsz.

Szólal meg ismét az apuka.

-        -  Biztosan?

-        -  Engem sose zavarsz.

Ránt vállat HyungWon.

-         -  Jó, mert elloptad a szívemet.

-         -  De csak miután te is az enyémet!

At least now...

A srácokkal röhögcsélünk a nappaliban. Két kanapé van, az egyik a televízióval szemben a másik meg mellette, de úgy, hogy derékszöget alkossanak. Bár, ha kicsit oldalra fordulsz, akkor tökéletesen látod az adást, csak néha csillan be egy kicsit. Ha nem fordulsz oldalra, szóval egyenesen nézel, akkor egy könyves polccal találod szembe magad. Igaz, mi inkább CD-ket, DVD-ket és nagyon régi kazettákat tartunk ott. A polc jelenleg nem túl rendezett, minden szanaszét hever a polc deszkáin, mivel pár napja egy kínos felvételt kerestünk KiHyunról, de persze KiHyun próbálta védeni magát, hogy már úgy sincs meg, de amikor kezdtünk egyre közelebb értünk célunkhoz, hirtelen odaugrott hozzánk, és ő is keresni kezdte, nagyobb erőbedobással, mint mi, hiszen nem akart beégni előttünk. Szerencsére a polc mellett lévő számítógép asztal, ami számítógép nélkül van, megúszta, legalább azon rend maradt. Igazából engem nem érdekel, melyik kanapén ülök, vagy merre nézek, így is, úgy is Jooheonhoz vagyok hozzábújva. A srácok szerencsére nagyon hamar megbékéltek azzal, hogy a saját nemünkhöz vonzódunk, azon belül meg pont egymáshoz. Örökre felejthetetlen marad, amikor Jooheon azt mondta, hogy ,,MinHyuk, szeretlek!”. Még mindig nem bírom felfogni, hogy szeret, ahogy azt se, hogy meleg. Már annyira nevetünk WonHo viccén, hogy néhány közülünk a földön fetrengve, hasukat szorongatva kínlódnak. Több tíz percbe telik, míg mindenki megnyugszik. Nem sokkal később érkezik egy üzenet a telefonomra a stylisttól, ez áll benne: ,,Lee MinHyuk, bárhogyan gondolkozom a hajad szörnyű! Nem tudunk velem, mit kezdeni, esetleg az egészet leborotválni, de az az ötlet gondolom, nem tetszik neked. A legjobb az lenne, ha el se jönnél a holnapi fan meetingre.” A szemeim könnybe lábadnak. Azt hittem, ha Monsta X tag leszek, akkor vége lesz annak, hogy piszkálnak, de nem. Nem hiszem el, hogy újból át kell élnem.

-         -  MinHyuk, mi a baj?

Kérdezi Jooheon, mire a többi öt srác is rögtön felkapja a fejét, és közelebb jön Jooheonhoz és hozzám.

Szipogva szerelmem kezébe nyomom a telefonom az üzenettel a képernyőn, majd kivételesen az én szobámba szaladok. Mióta együtt vagyok Jooheonnal, mindig az ő szobájába vagyok, a dolgaim kilencven százaléka is ott van, még aludni is ott szoktam, együtt a szerelmemmel. Bedőlök az ágyba, s a párnámba nyomom a fejemet. Eszembe jut a sok iskolai bántás, hogy mindenbe belekötöttek, amit csak tettem. Csinálhattam bármit, nézhettem ki bárhogy, nekik nem tetszett. Pár perc múlva hallom az ajtó nyikorgását, ahogyan kinyílik. Nem értem, miért nyikorog, aligha használja valaki.

-         -  Hé, MinHyuk!

Bár nem nézek rá, tudom, hogy Jooheon az, felismerem a hangját.

-         -  Ne foglalkozz a stylisttal!

-         -  Óvodában szekáltak, mert vékony voltam, akkor felszedtem pár kilót, iskola első évében azzal piszkáltak, hogy kövér vagyok, ezért lefogytam, de úgy meg ismét soványnak tartottak bármennyi kilogramm voltam, nem érdekelte őket, ezt csinálták nyolcadik évvégéig, csak közben már mindenért csúfoltak, mindennel bajuk volt, semmi sem tetszett nekik. Egészen a gyakornoki éveimig hallgattam mindenféle sértést, bántó szavakkal dobálóztak felém oktalanul. Gyakornokságom alatt csak olyan dolgokért kötöttek belém, ami jogos is volt. Azt hittem, nem kell elviselnem értelmetlen bántásokat, de mégis. Az emberek mikor fognak rájönni, hogy ez mennyire fáj a másiknak?

Párnámat könnyeim áztatják, hallom, ahogy Jooheon feláll, és kiviharzik. Rögtön utánamegyek. Még pont látom a kert ajtajának a csapódását, így gondolom, odament. Amint a kertbe lépek meg is pillantom. A fűn guggol sírva, mögé megyek, leguggolok én is, s hátulról átölelem.

-         -  Régebben nekem is ok nélkül hagyták el a számat fájó szavak mások szemében…

Minden szava előtt mély lélegzet vesz, én pedig egyre szorosabban ölelem.

-         -  Annyira sajnálom, hogy bántottam őket.

-         -  Megbántad?

-         -  Igen, de késve, már túl késő.

-         -  Legalább most, legalább most megbántad!

Jooheon nem felel semmit, szépen lassan elalszik a kertben guggolva, még egyszer magamhoz szorítom, majd hátára hajtom a fejem, eldőlünk, s álomba szenderülök én is.