Already Winter

JongHoonnal készülődünk a karácsonyra, úgy beszéltük meg, hogy ezt a karácsonyt együtt töltjük.

Fogja a kezem, így megyünk végig az utcákon a boltok előtt, be is megyünk az egyikbe, végig mosolygunk, boldogan szeretjük egymást. JongHoon az üzletben az arcomba dob egy sálat, nem látok semmit, nevetünk. Megfogja, ami előbb beterítette az arcomat, s nyakam köré tekeri azt, lágyan cirógatni kezdi az arcomat, ismét röhögünk. Egy nyakláncot kezdek el figyelni, oda is sétálunk hozzá.

-        - Szeretnéd?

Kérdezi ellenállhatatlanul édes vigyorral az arcán.

-        -  Dehogy.

Rázom meg a fejem, majd elindulok onnan, de JongHoon úgy tűnik, nem jön utánam.

Kimegyek a boltból, s megállok kapujában. A levegő hideg, de szép tiszta, mélyen beszívom azt, ezután kifújom, mintha új életet kezdene a tüdőm, hisz a levegő a nagy városokban mindig rossz, nem meglepő a sok tüdőbajos ember, szerencse, hogy se JongHoon, se én nem vagyok az. Végre ő is kijön a boltból, beülünk az autójába, megkérem, hogy hozzon kávét, amibe bele is egyezik. A dolgai között kezdek matatni, nem azért, mert nem bízok benne, csak érdekel miért volt még bent olyan sokáig. Meg is találom, amit kerestem: a nyaklánc, amit az áruházban úgy figyeltem. Mosolyogva nézegettem azt, amint hallom, hogy jön, valaki visszarakom oda ahonnan elvettem, azt gondolván, hogy JongHoon az, de nem. Egy sötét ruhás ember mászik be félig a kocsiba, egy fekete papírt rak szám elé és orrom alá, amitől rögtön eszméletemet vesztem, sötét minden. Amikor felébredek, nagyon sajog a fejem, körül nézek, nem tudom, hol vagyok, megpillantom JongHoont a rács másik oldalán, úgy tűnik, nincsen magánál. Felállok, és a rácshoz megyek, nem túl erősen elkezdem rángatni, ütni azt, JongHoon nevét mondogatom, egy ideig nem ébred, átsétálok a másik oldalhoz ahol egy nagy üveglap található, dörömbölni kezdek rajta, kicsit arrébb totyogok – így közelebb vagyok szerelmemhez- s így folytatom, megint az ő neve hagyja el százszor ajkaimat, nem reagál. Lekuporgok a sarokba, fülemnél lévő hajamat kezdem szorongatni, majd sikítozni kezdek, bár félelemből teszem JongHoon felriad rá és az üveghez siet, én pedig hozzá. Az üveget kezdi ütni, mint korábban én tettem, de bennem már nincs ennyi erő, könnyes szemmel figyelem, ahogy ő szemei is könnyel telnek meg és ily erőfeszítéssel próbálkozik, hogy kiszabaduljunk innen. Megjelenik egy üzenet, melyet elolvasván az üvegnek dőlök, befogom füleimet, sírni kezdek.

JongHoon őrjöngésben tör ki, szét rúg mindent, mire lábon lövik, a golyó érkezése hallatán felállok, és hátra fordulok hozzá, egyre jobban kezdek félni, ez a nap lesz a halálom napja. JongHoon többször is felnyög a fájdalomtól. A rácsot kezdem ütögetni.

-         -  Jól vagy?

Kérdezem aggodalommal és félelemmel teli hanggal, de nem kapok rá választ, újból sírásban török ki. JongHoon a rácsba kapaszkodik egyik karjával, majd ülésbe húzza magát, leguggolok.

-        -  Rendben vagyok… ne aggódj, jól vagyok!

-        -  Az előbb lőttek meg, hogy lehetnél jól?

-         - Jól vagyok.

Kőpapírollóval kell eldöntenünk ki, kapja a végzetes lövést. Tudtam, hogy ma távozok az élők sorából. JongHoon arra kér, hogy mutassak követ, s ő majd ollót, ezzel elvesztve a játékot, amiért ő megy el közülünk, nem helyeselek neki, de tekintete alapján úgy gondolja, ezt fogom tenni, de nem. Fogy az időnk, hat másodperc, öt másodperc –ez az az idő, ami maradt az életemből, ennyi időm maradt JongHoonnal – annyit mondok, "Sajnálom”, majd miközben ő ollót mutat, ujjaimat kinyújtom, mint papír, így a golyó engem talál el véget vetve életemnek.