Already Winter

JongHoonnal készülődünk a karácsonyra, úgy beszéltük meg, hogy ezt a karácsonyt együtt töltjük.

Fogja a kezem, így megyünk végig az utcákon a boltok előtt, be is megyünk az egyikbe, végig mosolygunk, boldogan szeretjük egymást. JongHoon az üzletben az arcomba dob egy sálat, nem látok semmit, nevetünk. Megfogja, ami előbb beterítette az arcomat, s nyakam köré tekeri azt, lágyan cirógatni kezdi az arcomat, ismét röhögünk. Egy nyakláncot kezdek el figyelni, oda is sétálunk hozzá.

-        - Szeretnéd?

Kérdezi ellenállhatatlanul édes vigyorral az arcán.

-        -  Dehogy.

Rázom meg a fejem, majd elindulok onnan, de JongHoon úgy tűnik, nem jön utánam.

Kimegyek a boltból, s megállok kapujában. A levegő hideg, de szép tiszta, mélyen beszívom azt, ezután kifújom, mintha új életet kezdene a tüdőm, hisz a levegő a nagy városokban mindig rossz, nem meglepő a sok tüdőbajos ember, szerencse, hogy se JongHoon, se én nem vagyok az. Végre ő is kijön a boltból, beülünk az autójába, megkérem, hogy hozzon kávét, amibe bele is egyezik. A dolgai között kezdek matatni, nem azért, mert nem bízok benne, csak érdekel miért volt még bent olyan sokáig. Meg is találom, amit kerestem: a nyaklánc, amit az áruházban úgy figyeltem. Mosolyogva nézegettem azt, amint hallom, hogy jön, valaki visszarakom oda ahonnan elvettem, azt gondolván, hogy JongHoon az, de nem. Egy sötét ruhás ember mászik be félig a kocsiba, egy fekete papírt rak szám elé és orrom alá, amitől rögtön eszméletemet vesztem, sötét minden. Amikor felébredek, nagyon sajog a fejem, körül nézek, nem tudom, hol vagyok, megpillantom JongHoont a rács másik oldalán, úgy tűnik, nincsen magánál. Felállok, és a rácshoz megyek, nem túl erősen elkezdem rángatni, ütni azt, JongHoon nevét mondogatom, egy ideig nem ébred, átsétálok a másik oldalhoz ahol egy nagy üveglap található, dörömbölni kezdek rajta, kicsit arrébb totyogok – így közelebb vagyok szerelmemhez- s így folytatom, megint az ő neve hagyja el százszor ajkaimat, nem reagál. Lekuporgok a sarokba, fülemnél lévő hajamat kezdem szorongatni, majd sikítozni kezdek, bár félelemből teszem JongHoon felriad rá és az üveghez siet, én pedig hozzá. Az üveget kezdi ütni, mint korábban én tettem, de bennem már nincs ennyi erő, könnyes szemmel figyelem, ahogy ő szemei is könnyel telnek meg és ily erőfeszítéssel próbálkozik, hogy kiszabaduljunk innen. Megjelenik egy üzenet, melyet elolvasván az üvegnek dőlök, befogom füleimet, sírni kezdek.

JongHoon őrjöngésben tör ki, szét rúg mindent, mire lábon lövik, a golyó érkezése hallatán felállok, és hátra fordulok hozzá, egyre jobban kezdek félni, ez a nap lesz a halálom napja. JongHoon többször is felnyög a fájdalomtól. A rácsot kezdem ütögetni.

-         -  Jól vagy?

Kérdezem aggodalommal és félelemmel teli hanggal, de nem kapok rá választ, újból sírásban török ki. JongHoon a rácsba kapaszkodik egyik karjával, majd ülésbe húzza magát, leguggolok.

-        -  Rendben vagyok… ne aggódj, jól vagyok!

-        -  Az előbb lőttek meg, hogy lehetnél jól?

-         - Jól vagyok.

Kőpapírollóval kell eldöntenünk ki, kapja a végzetes lövést. Tudtam, hogy ma távozok az élők sorából. JongHoon arra kér, hogy mutassak követ, s ő majd ollót, ezzel elvesztve a játékot, amiért ő megy el közülünk, nem helyeselek neki, de tekintete alapján úgy gondolja, ezt fogom tenni, de nem. Fogy az időnk, hat másodperc, öt másodperc –ez az az idő, ami maradt az életemből, ennyi időm maradt JongHoonnal – annyit mondok, "Sajnálom”, majd miközben ő ollót mutat, ujjaimat kinyújtom, mint papír, így a golyó engem talál el véget vetve életemnek.

You were my best friend

Minden reggel, amikor belép a kávézóba, ahol dolgozunk, és egymásra leltünk, mint legjobb barátok, köszönök neki, de legtöbbször meg se hallja, bár igaz elég halkan szólok.

Van, amikor köszön, vissza is köszönök neki, de nem reagál, rám se mosolyog.

HongKi egy ideje eléggé érdekes, elzárkózott, falat épített maga köré és én azon a falon kívül vagyok.

Nagyon ritkán egy téglát kivesz a falból, ilyenkor végre ismét nyit mások felé.

Már egy jó ideje idióták között vagyunk a kávézóba, akik velünk dolgoznak és, akiknek felszolgálunk.

Először még együtt voltunk ez ellen.

Együtt HongKi és JongHoon, legjobb barátok.

Egy idő után HongKi elkezdett hanyagolni engem.

Megkértem valamire, de azt felelte nincs ideje, nincs rám ideje.

Olyan dolgokkal foglalkozott a kérésem helyett, ami bántó volt számomra, úgy éreztem, fontosabb neki az internet, mint én.

Később beszéltem vele, teljesítette is a kérésemet, aminek örültem.

Egyik napon rosszabb kedvem volt, kezdett elegem lenni a létből, amit HongKi miatt elviseltem, de mivel egyre kevesebbet foglalkozik velem már nem olyan könnyű.

Mellettem állt, de ahelyett, hogy hozzám szólt volna, írt egy üzenetet azzal a kérdéssel, hogy mi a baj? Itt legalább még érdekeltem.

Egyre kevesebbet beszéltünk.

Szóltam neki, hogy bántó számomra, amit tesz.

Összevesztünk, nem csak harag volt bennem, hanem mérhetetlen csalódottság.

Ő a legjobb barátom, de most neki áll feljebb és még hozzám se szól.

Első mondata hozzám az volt, hogy vajas a szám.

Aztán megint két hét csend kettőnk között.

Okos enged, szamár szenved alapon elmondtam neki, hogy ha egyszer bocsánatot kér, képes leszek megbocsátani, mire bocsánatot is kért.

Semmi nem lett jobb, sőt még rosszabb.

Minden nap egy műmosolyt hordtam magamon, amin HongKi nem látott át, és ez fájt.

Gondoltam, ha beszélek az emberekkel, akik körülvesznek normálisan, nem foglalkozva azzal, hogy vadbarmok, akkor könnyebb lesz elviselni őket.

HongKi nem követte a példám. Az eddiginél is jobban figyelmen kívül hagyott.

Fájdalmaim voltak, de ezúttal nem csak miatta.

Tudott róla, de nem segített rajtam.

Pedig, ha valakit szeretünk, annak segítünk, és ő holtan állította, hogy szeret.

Egyre kevesebb kedvel mentem be dolgozni.

,,JongHoon” mondta ki a nevem HongKi, olyan boldogság töltött el, ami hónapokon keresztül nem.

Azt hittem, beszélni szeretne velem, hogy bevisz engem a falon belüli részbe, de nem.

Csak arra kért, hogy vigyem ki egy hölgy kávéját.

Csalódott voltam, kezdtem reménytelen lenni.

Sírtam HongKi miatt nem is egyszer, de ő nem tudott róla.

Nem is sejtette, mennyire fáj, amit tesz.

Szeretem őt, nagyon szeretem őt, de már nem érzem ezt viszont.

Zavar, hogy kihagy az életéből, többet lóg a neten, mint velem.

Többet tud a net kezelhetőségéről, mint rólam.

Az internet jobb nálam, sokkal jobb.

Időközben ráleltem egy új nagyon jó barátra, de sajnos nagyon messze lakik.

Lehet, hogy HongKinak ez fájt, de mire legjobb barátként tekintettem volna a másik félre HongKi már teljesen kizárt.

Találkoztam ezzel az új barátommal, boldog voltam, de még mindig fájt.

HongKi szíven döfött.

HongKi tönkretett.

Többet sírtam HongKi miatt, mint bármi miatt valaha.

Soha nem tudtam őszintén azt mondani, hogy minden rendben, jól vagyok, mert ez hazugság.

Mintha egy darabot tépett volna ki belőlem, amit örökre megtart, a helye örökre üres marad.

Megtanultam mást is szeretni.

De ő túl szuper… HongKi túl szuper.

HongKi tud mosolyogni.

HongKi boldog tud lenni nélkülem.

Annyira szeretem HongKit, de ő nem engem.

A főnököm megszégyenített engem mindenki előtt, HongKi is jelen volt, de mint, aki meg se hallotta.

Elvonultam.

Sírtam.

Vissza kellett mennem.

Visszamentem sírva, de HongKi hozzám se szólt.

Nem érdekeltem.

Már nem szeret.

De én nagyon is őt.

Nem kell újból a legjobb barátoknak lennünk, de szeretnék ismét a barátja lenni.