You were my best friend

Minden reggel, amikor belép a kávézóba, ahol dolgozunk, és egymásra leltünk, mint legjobb barátok, köszönök neki, de legtöbbször meg se hallja, bár igaz elég halkan szólok.

Van, amikor köszön, vissza is köszönök neki, de nem reagál, rám se mosolyog.

HongKi egy ideje eléggé érdekes, elzárkózott, falat épített maga köré és én azon a falon kívül vagyok.

Nagyon ritkán egy téglát kivesz a falból, ilyenkor végre ismét nyit mások felé.

Már egy jó ideje idióták között vagyunk a kávézóba, akik velünk dolgoznak és, akiknek felszolgálunk.

Először még együtt voltunk ez ellen.

Együtt HongKi és JongHoon, legjobb barátok.

Egy idő után HongKi elkezdett hanyagolni engem.

Megkértem valamire, de azt felelte nincs ideje, nincs rám ideje.

Olyan dolgokkal foglalkozott a kérésem helyett, ami bántó volt számomra, úgy éreztem, fontosabb neki az internet, mint én.

Később beszéltem vele, teljesítette is a kérésemet, aminek örültem.

Egyik napon rosszabb kedvem volt, kezdett elegem lenni a létből, amit HongKi miatt elviseltem, de mivel egyre kevesebbet foglalkozik velem már nem olyan könnyű.

Mellettem állt, de ahelyett, hogy hozzám szólt volna, írt egy üzenetet azzal a kérdéssel, hogy mi a baj? Itt legalább még érdekeltem.

Egyre kevesebbet beszéltünk.

Szóltam neki, hogy bántó számomra, amit tesz.

Összevesztünk, nem csak harag volt bennem, hanem mérhetetlen csalódottság.

Ő a legjobb barátom, de most neki áll feljebb és még hozzám se szól.

Első mondata hozzám az volt, hogy vajas a szám.

Aztán megint két hét csend kettőnk között.

Okos enged, szamár szenved alapon elmondtam neki, hogy ha egyszer bocsánatot kér, képes leszek megbocsátani, mire bocsánatot is kért.

Semmi nem lett jobb, sőt még rosszabb.

Minden nap egy műmosolyt hordtam magamon, amin HongKi nem látott át, és ez fájt.

Gondoltam, ha beszélek az emberekkel, akik körülvesznek normálisan, nem foglalkozva azzal, hogy vadbarmok, akkor könnyebb lesz elviselni őket.

HongKi nem követte a példám. Az eddiginél is jobban figyelmen kívül hagyott.

Fájdalmaim voltak, de ezúttal nem csak miatta.

Tudott róla, de nem segített rajtam.

Pedig, ha valakit szeretünk, annak segítünk, és ő holtan állította, hogy szeret.

Egyre kevesebb kedvel mentem be dolgozni.

,,JongHoon” mondta ki a nevem HongKi, olyan boldogság töltött el, ami hónapokon keresztül nem.

Azt hittem, beszélni szeretne velem, hogy bevisz engem a falon belüli részbe, de nem.

Csak arra kért, hogy vigyem ki egy hölgy kávéját.

Csalódott voltam, kezdtem reménytelen lenni.

Sírtam HongKi miatt nem is egyszer, de ő nem tudott róla.

Nem is sejtette, mennyire fáj, amit tesz.

Szeretem őt, nagyon szeretem őt, de már nem érzem ezt viszont.

Zavar, hogy kihagy az életéből, többet lóg a neten, mint velem.

Többet tud a net kezelhetőségéről, mint rólam.

Az internet jobb nálam, sokkal jobb.

Időközben ráleltem egy új nagyon jó barátra, de sajnos nagyon messze lakik.

Lehet, hogy HongKinak ez fájt, de mire legjobb barátként tekintettem volna a másik félre HongKi már teljesen kizárt.

Találkoztam ezzel az új barátommal, boldog voltam, de még mindig fájt.

HongKi szíven döfött.

HongKi tönkretett.

Többet sírtam HongKi miatt, mint bármi miatt valaha.

Soha nem tudtam őszintén azt mondani, hogy minden rendben, jól vagyok, mert ez hazugság.

Mintha egy darabot tépett volna ki belőlem, amit örökre megtart, a helye örökre üres marad.

Megtanultam mást is szeretni.

De ő túl szuper… HongKi túl szuper.

HongKi tud mosolyogni.

HongKi boldog tud lenni nélkülem.

Annyira szeretem HongKit, de ő nem engem.

A főnököm megszégyenített engem mindenki előtt, HongKi is jelen volt, de mint, aki meg se hallotta.

Elvonultam.

Sírtam.

Vissza kellett mennem.

Visszamentem sírva, de HongKi hozzám se szólt.

Nem érdekeltem.

Már nem szeret.

De én nagyon is őt.

Nem kell újból a legjobb barátoknak lennünk, de szeretnék ismét a barátja lenni.